|
„Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
meg a halottak, meg a rétek.”*
- Tehát egy hang suttogott a fejében, hogy öljön meg valakit, és maga meg is tette? És utána rájött, hogy nem azt találta el, akit szeretett volna? - ismételte színtelen hangon. Magában megállapította, hogy szerencséje volt, hogy még nem reggelizett, mert a hallottaktól felfordult a gyomra. Ismerte Voldemort kínzási technikáit, és a foglyok egymás ellen fordítása tényleg egyike volt a kedvenc szórakozásainak. Mégis, a hallottak alapján Hermionét nem tudta szavakkal és érvekkel meggyőzni, így belemászott a fejébe, és szinte átvette a gondolatai felett az irányítást. A nő beszámolója alapján azonban csak éppen annyira, hogy képes legyen használni az átkot – tehát felerősítette a vágyat, hogy öljön -, de nem annyira, hogy úgy érezhesse, nem volt magánál, amikor elkövette a gyilkosságot. A maga kegyetlen módján a terv tökéletes volt. Ha képes is feldolgozni a Weasley-lány halálát, akkor majd nem boldogul azzal, hogy ő a felelős a történtekért. Ha Voldemort megöli Pottert – és nyilván nem is számolt más eshetőséggel -, akkor hónapokon át nézhette volna, ahogy az egyik legtehetségesebb mugli származású varázsló szépen lassan megőrül. Megfelelően felhasználva tökéletes propaganda eszköz. El tudta képzelni a szalagcímeket: „A sárvérű varázslók nem képesek kordában tartani saját varázserejüket”, „Minden sárvérű varázsló kirendelt felügyelőt kap”... - Nem vagyok őrült. Ez csak egy álom volt, ébren nem hallok hangokat – morogta a nő ingerülten, félreértve Piton reakcióját. A férfi csak felvonta a szemöldökét válaszként. Még mindig kavargott a gyomra. A beszámoló visszarepítette a múltba, és olyan érzéseket keltett benne életre, amiket már régen elfelejtett. Azt gondolta, már túl van ezeken az emlékeken, most mégis úgy tűnt, tévedett. Újra úgy érezte magát, mint akkor, mikor még Roxfortban tanított, és Voldemort után kémkedett. Érezte a gyűlölet keserű ízét a szájában, és a rettegés okozta merevséget a végtagjaiban. A mindent felemésztő, színtelenné, íztelenné és utálatossá változtató félelmet, hogy a Sötét Nagyúr rájön, ő az áruló, és megbünteti, de életben hagyja, hogy kiélvezhesse a szenvedését. - Nem vagyok őrült – ismételte dühösen, a férfi némasága kihozta a sodrából. Ő akarta megtudni, miről álmodott, akkor mégis mi ez az érzékenység? Tényleg rémes álom volt, még ő sem heverte ki igazán. Mégis, ha már kierőszakolta belőle a részletes beszámolót, igazán nem vetheti a szemére, hogy nem tetszik neki, amit hallott. - Maga akarta hallani, úgyhogy nem vetheti a szememre... - Álmodta ezt már korábban is? - szólt közbe. Nehezére esett a nőre koncentrálnia, úgy érezte, az, amit maga mögött hagyott, körbeveszi, ránehezedik és magába húzza. Vágyat érzett, hogy megrázza a fejét, hogy ezzel űzze el régi élete képeit. Legszívesebben azonnal felállt volna, kisétált volna az ajtón, hogy soha többé ne kelljen visszajönnie Grangerhez. Igaz, hogy korábban érdekelte, mi is volt az oka annak, hogy a stréber griffendéles kilúgozta a saját agyát, de az érdeklődése nem volt kifejezetten személyes jellegű. Nem akart belefolyni a nő életébe, nem akarta újraélni azokat az éveket, sőt, rágondolni sem akart. Egyszerűen meg akarta fejteni a rejtvényt, semmi több, s a megfejtést megkapta. Bár nem szívesen ismerte be magának, még meg is tudta érteni a nő döntését, és még csak igazán gyávának sem nevezhette. - Nem, eddig még... azt hiszem, nem. - Azt hiszi? - kérdezett rá gyanakvóan. - Ahogy már mondtam, nem ez volt az első alkalom, hogy rosszat álmodtam – felelt halkan. Úgy döntött, talán ideje, hogy elmondja valakinek a gondjait. Ha a férfinak igaza van, és tényleg a bájital az oka, talán újra lehetősége lesz rá, hogy végigaludjon egy éjszakát. - De eddig szinte semmire nem emlékeztem, ha felébredtem. Egy-egy kép, érzés még valahogy ott lebegett a tudatom szélén, de amint kinyitottam a szemem, eltűnt, és egyszerűen képtelen voltam emlékezni rá. Mégis, valahogy, ismerősnek tűnik az álom. Mintha... olyan volt, mint egy emlék. - Mitől tűnt olyannak, mint egy emlék? - kérdezett rá. - Ha rágondolok, nem látom a képeket tisztán, csak egy-egy kiragadott pillanatot, és ott is csak egy-egy részletet. A vörös hajú nő tekintetét, a férfi arckifejezést, ahogy rám kiabál... - Összerázkódott. Mégis, pontosan tudom, hogy mi történt előtte és utána, tudom, hogy mit gondolnak. Valahogy, ismerem őket. Tudom, hogy miért vagyunk ott... vagyis... Egy kicsit elhallgatott. Letette a csészét, és a tenyerébe hajtotta a fejét. - Úgy érzem, mintha tudnám, de ha emlékezni próbálok rá, nem megy. Olyan érzés, mint amikor mondani akar valamit, és a megfelelő szó már a nyelve hegyén van, de egyszerűen nem jut eszébe... Fanyarul felnevetett, majd lassan folytatta. - Tudom, nagyon... furcsán hangzik. Ami miatt azonban leginkább olyan, mint egy emlék, azok az érzelmek. Ha álmodik, akkor az álom cselekményével kapcsolatos érzelmei az álom alatt alakulnak ki, vagy egyszerűen vannak, de nem tudja megmondani, hogy mikor keletkeztek. Egyszerűen csak érzi őket, és kész. Nincsenek igazán hozott érzelmei. Nincsenek régről kialakult érzelmek, gondolatok egy-egy személlyel vagy hellyel kapcsolatban, hanem valahogy az álom során keletkeznek vagy egyszerűen, megmagyarázhatatlanul ott vannak. Viszont ebben az álomban nem csak hogy emlékeztem rájuk, kik ők, ne kérdezze – emelte fel a kezét tiltakozóan, látva, hogy a férfi már nyitná a száját -, már nem emlékszem, de álmomban ismertem őket. Tehát, nem csak emlékeztem rájuk, hanem érzelmeim is voltak, szerettem őket, aggódtam értük, és ezek az érzelmek valahogy a múltamból származtak, tudtam, hogy hogyan alakultak ki. Ráadásul, az érzelmek egy emléknél valahogy homályosak, tudja az ember, hogy mit érzett, hogy milyen volt az érzés, de már nem érzi ugyanazt... nem ugyanúgy. Az álom is ilyen volt, ott voltam, és mégsem voltam ott. Az érzelmeim túl... tompák voltak. - Tehát úgy gondolja, hogy ez esetleg egy emlék volt, nem egy egyszerű álom? - Tudja, hogy nem emlékszem a múltamra, és nem is próbálok emlékezni rá – nézett rá ingerülten. - Őszintén szólva nagyon remélem, hogy csak egy iszonyú rémálom volt, semmi több. - Akárhogy is, az biztos, hogy a bájital miatt ilyen... életszerűek a rémálmai – szólt vontatottan, nehezen rátalálva az utolsó szavakra. Nehezére esett, hogy visszafogja magát, és hazudjon, de úgy gondolta, hogy a nő közel járt az összeomláshoz, és semmi kedve nem volt egy kezelhetetlen beteghez. - Az új főzet eltér egy-két dologban, de nem tudom garantálni, hogy elmúlnak tőle a rémálmai. Az is lehet, hogy erősebbek lesznek. Amíg kikísérletezem a megfelelő összetételt, minden egyes alkalommal jelen kell lennem, amikor beveszi a főzetet, és ha másnap felkelt, hallani akarom a beszámolóját, hogy mit álmodott, és mire emlékszik. - Ingyen kávét és reggelit akar? - gúnyolódott a lány. - Miért nem költözik be mindjárt? Akkor akár meg is csonkíthatná a növényeimet, miután kiütött a bájitalával – tette hozzá szemrehányóan. - A bájitalaim nem ütnek ki senkit, hanem kifejtik a hatásukat... – kezdte olyan stílusban, ahogy a roxforti óráit tartotta. - Igazán megtisztel a szívélyes meghívással, de nagyon remélem, hogy erre nem lesz szükség. Ha eleget tesz a... kérésemnek, és lehetővé teszi, hogy közvetlenül a kertjébe hoppanáljak, amikor szüksége van a bájitalra, akkor úgyis tudni fogom, hogy nagyjából mikor ébred fel. - Ezt igazán örömmel hallom – fújt Hermione. - Megváltoztatom a védővarázslatot, ami felismeri majd. De ha hívatlanul ide mer állítani... - Akkor mi lesz? - kérdezett vissza félmosollyal az ajkán. - Lemond a bájitaláról, hogy megátkozhasson? - Nem kéne túl sokszor kijátszania ezt a kártyát, még a végén túl hamar elfogynak a lapjai. - A helyzet jelenlegi állása szerint az egész kártyabolt az enyém – felelt bársonyos hangon. - Jelenlegi... - ismételte meg a férfi szemébe nézve. - Azt hiszem az egyikünknek szembe kell nézni bizonyos tényekkel. - Hermione egy pillanatra elbizonytalanodott a férfi pillantásától. - Mit gondol, képes így felelősséget vállalni a gyerekekért, akikkel dolgozik? – folytatta. - Természetesen. Nem vagyok ostoba. Számos varázslat védi őket, akkor is, ha velem valami történik. Akkor sem tudnak kárt tenni magukban vagy egymásban, ha nem látom őket, de a házamban, vagy a kertemben vannak. - Hogyan jelez majd, ha szüksége van a bájitalára? - Elküldöm a patrónusomat – felelte, majd felkelt az asztaltól, gyorsan felkapta a férfi elől az üres csészét, és a mosogatóba tette. Piton ugyan értette a célzást, miszerint ideje lenne távoznia, de úgy gondolta, ha már ennyi idejét a nőre kell áldoznia, hogy tovább fejleszthesse a bájitalát, akkor igazán megérdemel egy kis szórakozást, Granger bosszantását pedig kifejezetten élvezte. Bár komolyan mérlegelnie kellett, hogy ez a kis szórakozás ellensúlyozza-e a felidézett kellemetlen emlékeket... Amikor a nő végzett a poharak elöblögetésével, megfordult, és arcán egyből ingerültség látszott, miután felmérte, hogy a férfi még mindig az asztalánál ül. - Azt hittem, mindent tisztáztunk. - Valóban? - Van még kérdése? - Megmutathatná a kertjét – felelte halálos nyugalommal. - Kizárt dolog. - Szégyenli? Elhanyagolta a növényeit a fejfájása miatt?
Természetesen tisztában volt vele, hogy a növények tökéletes állapotban vannak, egy részüket látta, míg besétált a házba, és ismerte Granger maximalizmusát. Viszont határozottan szórakoztatónak találta, hogy a nő szóhoz sem jutott a dühtől a feltételezést hallva.
- Jöjjön utánam – mordult rá, félúton az ajtó felé. Ha nem lett volna kimerült és feszült a rémálomtól, talán a férfi nem tudta volna ennyire könnyen befolyásolni. Griffendélesek – gondolta Piton, magában nevetve szavai hatásán. Valójában csak bosszantani akarta Grangert, de természetesen nem hagyhatja ki a kínálkozó lehetőséget, hogy megnézze a legjobb gyógynövényeket termesztő és szállító boszorkány kertjét. Talán lát olyasmit, ami nem szerepel az eladási listákon, de némi... kompromisszummal megszerezhet belőle egy keveset. oOOOo
Piton elégedetten vett ki a zsebéből egy apró papírzacskót. Óvatosan az asztalra fektette, aztán összehúzott szemmel vizsgálta a tiszta, üres vagy átlátszó folyadékkal teli edényeket, amiket ilyen esetekre tartogatott. Néhány lépéssel a polc előtt termett, leemelt egy varázslatok nélkül tisztított, folyadékkal teli üvegcsét, és visszavitte az asztalhoz. Precíz pálcamozdulattal ellenőrizte a labor hőmérsékletét és páratartalmát, majd különleges védőkesztyűt húzott. Folyamatos, hosszú évek során tökéletesre edzett mozdulatokkal emelte ki a tasakból az első ezüstszínű növényt, megpucolta, négy azonos méretű darabra aprította, majd a darabokat óvatosan engedte elmerülni a folyadékban. Fél órával később elégedetten nézegette az üveg fényesen csillogó tartalmát. Azon morfondírozott, hogy ezért az egyetlen tasaknyi holdsziromért minden Grangernél töltött és töltendő perc megérte. Tíz éve keresett olyan gyógynövény termesztőt, aki képes életben tartani az egyszarvúaktól kapott összetevőkhöz hasonló hatásokkal rendelkező növényt, mindhiába. Minden egyes ostoba árus azt állította, hogy ez a növény évszázadok óta eltűnt, és már sehol nem lehet találni belőle. Mekkorát tévedtek! Végül az üvegcsével együtt átsétált a laborjából nyíló raktárába, itt is ellenőrizte a környezetet, aztán elhelyezte az értékes kincset a többi különleges, ritka és beszerezhetetlen bájital-hozzávaló között. Ahogy végignézett a katonás rendben sorakozó üvegeken, eszébe ötlött, vajon hány ilyen különlegességet őrizget még a nő a kertjében? A dühe sajnos hamar elszállt, és addig talán ha a harmadát láthatta a teljes területnek, ami a ház mögött megbújt, komolyan érdekelte, mi rejtőzhetett azokon a helyeken, amelyeket Granger még így, dühösen sem mutatott meg neki? Égett a vágytól, hogy kiderítse, és kiegészítse a gyűjteményét. Elhatározta, hogy akármibe is kerül, akármennyi ideig is tart, ráveszi a nőt, hogy megmutassa a kert többi részét is. Mérlegelte a lehetőséget, hogy egyszerűen kihasználja a kínálkozó alkalmat, amikor a főzetétől elalszik, de aztán sajnálkozva bár, de el is vetette. A különleges növények többségét nem lehetett akármikor begyűjteni, és segédeszközökre is szüksége lehet. Illetve, ha sikerül rávennie, hogy magától adjon neki ezt-azt a kertjéből, akkor hosszú távon sokkal jobban jár. Nem véletlenül volt éveken át a Mardekár-ház feje, ha kellett, szívesen várt és járt be hosszabb utat is, ha elég magas volt az ígérkező jutalom... A nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy végigkutatta a könyveit olyan régi – és többnyire hiányos – bájital receptek után, amelyekben szerepelt a holdszirom. Talált néhányat, de egyiket sem tartotta elég érdekfeszítőnek ahhoz, hogy elpazaroljon rá akár egy csipetnyit. Végül úgy döntött, másnap ellátogat Roxfortba, és a könyvtárban folytatja a kutatást. Volt ott néhány ősrégi kötet, amikre már régóta fájt a foga, de sem Albust, sem Minervát nem tudta meggyőzni, hogy jobb helye lenne a könyveknek nála, mint a Roxfortban. És ha már úgyis ott jár, beszél Minerváról Granger állapotáról.
oOOOo Végigmérve a körülötte üldögélő diákokat egy pillanatra elmerengett a korábbi munkaköre és életformája előnyein, felidézve magában a felbukkanása után bárhonnan rémülten menekülő griffendélesek és hugrabugosok arckifejezését. Igaz, sosem szeretett tanítani, fárasztották az ostoba, tehetségtelen gyerekek, de a hatalmát azért élvezte. A háború vége óta azonban egyszerűen másként néztek rá. Úgy kezelték, ha felbukkant valahol, mint a Három Seprűben fellépő kedvenc énekeseiket. Autogramot kértek tőle! Azelőtt még azt sem tudta, hogy a mi a bánatos ménkű az az autogram, és garantáltan boldogabban halt volna meg enélkül a tudás nélkül. Így azonban egy erős kiábrándító bűbáj rejtekében töltötte a délelőttöt, átlapozva néhány vaskos kötetet. Kimásolt néhány ígéretesnek tűnő recepttöredéket, többnyire magában morogva az alkimisták pontatlan adatain, és olykor zavaros, rejtélyesnek szánt, titkosított utasításain. Elővette a zsebóráját, hogy megnézze, mennyi az idő, és a szemtelen tárgy ketyegés helyett hangos gyomorkorgással jelezte a véleményét. Piton dühösen rakta zsebre, mivel a zaj azonnal ráirányította néhány diák figyelmét. Ingerülten kisietett, ellenőrizte a magára szórt bűbájt, majd a nagyterembe ment. A termen még sikerült áthaladnia anélkül, hogy különösebb feltűnést keltett volna, de ahogy leült az asztalnál, Minerva egyből észrevette. - Jó napot, Perselus! Igazán remek ötlet ez a bűbáj, nagyra értékelem, hogy így egyetlen diákomat sem átkoztad meg ma délelőtt – mosolygott rá negédesen. Piton bosszúsan felhorkant, aztán a nőhöz fordult. - Honnan a pokolból jöttél rá, hogy itt vagyok? - morogta. - Perselus, igazán nem gondoltam, hogy ezt éppen neked kell elmagyaráznom – szólt, kiélvezve a helyzetet. - A Roxfort mindenkori igazgatójának mágiája teljesen összekapcsolódik az iskola mágiájával. Ahogy telik az idő, a kapcsolat egyre erősödik, és az igazgató megismeri Roxfort minden rezdülését. Amikor átlépsz a kapun, az pedig minden, csak nem rezdülés... - Elmosolyodott. - Évekig tanultál és tanítottál itt, a mágia ismer téged. Ráadásul minél erősebb egy varázsló vagy boszorkány, annál erősebb a reakció. - Bókolni próbálsz? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Mit akarsz tőlem? - Ugyan, miért vagy ilyen bizalmatlan? Csak válaszoltam a kérdésedre. Természetesen semmit sem akarok tőled... még. - Szeme vidáman csillogott, így Piton csak még gyanakvóbban figyelte. - Feltételezem, hogy ebédelni jöttél – folytatta csevegő hangnemben, az előttük abban a másodpercben megjelenő ételekre mutatva. Piton még figyelte a nőt néhány másodpercig, de Minerva úgy tett, mintha nem érezné a rászegeződő pillantást, és teljes természetességgel szedett a tányérjára, majd enni kezdett. - Nem hiányzik néha? - fordult a férfihoz a desszert után, mire értetetlen homlokráncolást kapott válaszol. - Roxfort, a diákok, a tanítás? - Néha, nem, egyáltalán nem - felelt közömbösen, lusta mozdulattal kavargatva a kávéját. - Bőbeszédű vagy ma. Számíthatok rá, hogy ebéd után meglátogatsz az irodámban, vagy csak a könyvtár és a manók örülhettek a látogatásodnak? Nagyon szívesen felelt volna nemmel, de mivel tényleg beszélni akart a nővel, erőt vett magán. - Számíthatsz rá. Mehetnénk most rögtön? - kérdezte, feszült pillantást vetve a tanári asztal felé mutogató és egyre hangosabban vitatkozó diákokra. Egyértelmű volt, hogy a bűbáj hatása elmúlt, amikor mások számára is észrevehető módon beszélgetni kezdett az igazgatónővel. - Még szívesen meginnám a kávémat... - felelt Minerva, ártatlan mosollyal. - Az irodádban is megihatod – sziszegte, miközben felállt. Az igazgatónő elmosolyodott, de azért eleget tett a férfi kérésének, és egymás mellett indultak kifelé a teremből. Az asztalok közepénél járhattak, amikor néhány diáklány éles hangon sikítozni és ugrálni kezdett, aztán eléjük állt. - Mr. Piton... - kezdte az egyik izgatottan. A férfi átnézett rajta, mintha ott se lenne, majd halk, selymes hangon megszólalt. - Vagy elküldöd őket, vagy megmérgezem Grangert a következő bájitalommal... ennél még az Azkaban is jobb – morogta. Minerva ugyan nem vette komolyan a fenyegetést, de úgy érezte, nem érdemes tovább feszítenie a húrt, ha viszonylag normális hangnemben akar vele beszélni az irodájában. Határozottan sok kérdése volt Hermionéval kapcsolatban, ezért úgy döntött, megéri lemondani arról az élvezetről, amit az jelent, ha végignézheti, ahogy diákjai autogramot kérnek Perselustól, vagy esetleg szerelmet vallanak neki. - Miss Rosey, Miss Loalen, távozzanak, ha nem akarják, hogy felnőtt férfiak zaklatásáért pontot vonjak le a saját házamtól. A két lány vérvörös arccal fordult el és sietett vissza az asztalnál ülő és meredten figyelő társasághoz. - Griffendélesek?! Már a griffendélesek is... - csúszott ki a férfi száján. Minerva nem bírta megállni, halkan felnevetett. - Igen, Perselus, a griffendéles lányaim nagyon tisztelnek téged. Látnod kellene a hatod és hetedévesek szobáját... - Piton arca elsötétült. - Nem, talán mégsem kellene látnod – javította ki önmagát. - Elképesztő, mikre képesek a mai fotósok! - váltott témát, a férfi számára teljesen logikátlanul, így felvont szemöldökkel nézett a nőre. - Oh, hát gondolom nem álltál modellt félmeztelenül, ugye? - kérdezett rá ártatlan arccal. Közben elkönyvelte magában, hogy ezt talán nem kellett volna megkérdeznie, ha kimerítő válaszokat szeretne, de látva a férfi arcát arra jutott, hogy igazán kár lett volna kihagyni. A nő irodájába érve meg sem próbálta teával kínálni a férfit, egyszerűen leült az asztala mögött és várt. Piton is leült, de ő sem szólalt meg. Még nem heverte ki a sokkot, amit az imént kapott információ okozott. Úgy döntött, a legjobb lesz, ha nem is gondol rá. - Granger miatt jöttem. - Sosem gondoltam volna. - Ingerült pillantást kapott válaszul. - Újabb információkat szeretnél? - Nem kifejezetten. Inkább én mesélnék néhány dolgot. - A nő éles pillantást vetett rá. Egyből gyanakvóvá vált, hiszen Perselus sosem „mesélt” semmit, főleg nem ok nélkül. - Grangerről. - Hermionéről – vágott közbe Minerva ártatlanul. - Ne dühíts! - tört ki belőle. - Elnézést. - Úgy tűnt, ezúttal komolyan is gondolta. - Hallgatlak. - Granger módosította a főzetet – felemelte a kezét, mikor a nő közbe akart szólni. - Tudom, hogy tudod, Merlinre, legalább két percig tartsd csukva a szád! Tehát, módosította a főzetet, de a lényeg azon van, hogy hogyan. Nem akarta elveszíteni a mágiáját, így azt a lépést, amikor a mágiája véglegesen megköti az emlékeket körbevevő falat, legyengítette. Tudtad ezt? - Azt tudtam, hogy nem akarja elveszíteni a mágiáját, és ezért kísérletezik a bájitallal. - Tehát a következményekkel nem voltál tisztában, habár te vagy a vigyázója? - kérdezte szemrehányóan. - A vigyázója vagyok, nem bájitalmester. - Valóban, nem vagy bájitalmester. Különben tudtad volna, hogy mivel jár, ha az igen ingatag fallal az emlékei körül kap egy fájdalomcsillapítót, ami lerombolhatja a falat – közölte selymes hangon. Minerva arca elfehéredett. - Azt mondod, a főzeted kapcsolatba lépett az Oblivióval? Visszatérnek az emlékei? - kérdezte reményteljes hangon. - Minerva, magadnál vagy? Szerinted ez egy jó hír? - Sosem helyeseltem a döntését. Ha a mágiáját is felhasználta volna, végleges lett volna a folyamat. A változtatással ő maga kockáztatta meg, hogy nem sikerül a varázslat... - kezdett bele a magyarázatba. - Granger – látva a nő arcát kijavította magát -, Hermione nem az a Hermione, aki volt. Ha egyes emlékek visszatérnek, úgy, hogy nem tudja, mi történik, azt fogja gondolni, hogy megőrült. Vagy esetleg megőrül... Ha azt akarom, hogy tudja mi történik, ahhoz el kellene mondanom, hogy mit tett, amit viszont nem akar, és ha jól emlékszem, meg is tiltotta, mielőtt végrehajtotta az Obliviót. - Hermione erős. - Nem éppen erre utal az a kiút, amit választott... - gúnyolódott. - Viszont a reakciód alapján feltételezem, hogy nem tudsz az álmáról? - Attól tartok, tényleg nem – felelte. Piton néhány mondatban összefoglalta a nőtől hallottakat. Mire befejezte, Minerva teljesen magába roskadt. - Reméltem, hogy valamilyen pozitív emléke tér vissza először... - suttogta megtörten. - Remélted? Az tért vissza először, amihez a legerősebb érzelmek kapcsolódtak. Várható volt, hogy az tör ki először, amit el akart felejteni. - Mihez akarsz kezdeni? Új bájital? - Már elkezdtem. Ettől függetlenül az emlékek visszatérése esetlegesen folytatódni fog. Most, hogy a legerősebb emlék kitört, lehetséges, hogy a többit tartani tudja a védőburok, de az is lehet, hogy nem. Nagyon erős mágikus környezetben él, és ez hat a saját mágiájára, felébreszti, ezzel is gyengítve a falat. - Úgy döntött, azt a tényt, hogy esetleg olyan bájitalt is készíthetett volna, amivel végleg lezárja az emlékeket, megtartja magának. Nem volt szüksége a nő támogatására, sem a szemrehányásaira. - Akkor miért vagy itt? - kérdezte újra feltámadó gyanakvással. - Gondolod, hogy ilyen állapotban, rémálmokkal, kimerülten, kezelhetetlen fejfájással, egy fejlesztés alatt álló bájital tesztelőjeként alkalmas arra, hogy gyerekekkel foglalkozzon? - Ne vedd sértésnek, de még így is alkalmasabb, mint te valaha is voltál. Ráadásul Ő az egyetlen, aki boldogul a kicsik mágikus kitöréseivel. - Olyan gyerekekkel foglalkozik? - kérdezett vissza döbbenten. - Azt mesélte, ott voltál egy délelőtt, nem vettél észre semmi különöset? - Nem. Teljesen normális, idegesítő, hangos, kezelhetetlen, elkényeztetett kis varázslók és boszorkányok voltak. - És ez Hermione hatása. Sehol máshol nem tudták még csak korlátozni sem az erejüket. - Feltételezem, oka volt, hogy Grangerhez – Hermionéhoz küldted őket? - Igen. - Halványan elmosolyodott. A férfi sosem kért volna nyíltan magyarázatot vagy felvilágosítást. - Azt biztosan tudod, hogy milyen feltételezések keringenek jelenleg a zabolázatlanokról. - Voldemort élete során a Sötét Jegyen keresztül megkötötte és használta a halálfalók mágiáját, és minden egyes kínzással és gyilkossággal veszített az emberségéből, cserébe viszont nyert a másik mágiájából. Ezáltal megzavarta, felborította a mágia rendjét. A halálával felszabadult az energia, és főleg az áldozatok és a volt halálfalók családjában születnek gyerekek, akiknek a mágiája sokkal hamarabb jelentkezik, mint egyébként, és sokkal erősebb is. Már kisgyerekként képesek saját varázslatok kitalálására, egyszerűen ráéreznek a megfelelő szavakra, mozdulatokra... - sorolta, aztán észrevette magát, és elhallgatott. - Erre gondoltál? - Látom, foglalkoztatott a téma. Igen, erre gondoltam. Hermione is egyike az áldozatoknak. Amíg nem születik gyereke, nem tudhatjuk, hogy ő is zabolázatlan lesz-e. Viszont valószínűnek tartottam, hogy ha az elmélet igaz, akkor ő kapta Voldemort mágiájának jelentős részét, hiszen egyike azoknak, akik a legtöbbet veszítettek, és így a legtöbbet adtak Voldemortnak. Feltételeztem, hogy ezt esetlegesen többszörösen kapta vissza, és hogy ezzel a mágiájában rejlő mágiával képes hatni a gyerekekére. Úgy tűnik, nem tévedtem – fejezte be elégedetten. Piton elgondolkodva nézett rá. Úgy vélte, ha Minervának igaza van, akkor a gyerekek tényleg nincsenek veszélyben Grangernél, viszont esetleg vethetne rájuk egy újabb, figyelmesebb pillantást... Már készült felállni, de az igazgatónő hangja megállította. - Ugye nem gondolod, hogy elhiszem, azért jöttél, hogy elmond nekem, aggódsz a gyerekekért? - Nem is a gyerekekért. De ha Hermione rosszul lesz, esetleg elájul, akkor azok az ördögfajzatok széttaposhatnák a kertjét. Azért pedig igazán kár lenne, nem gondolod? - Valóban – értett egyet, de felvonta a szemöldökét. - Tényleg nem akartál semmi mást? - Megtudtam mindent, amit akartam. Viszlát, Minerva! Ezúttal elég gyorsan kelt fel, hogy az igazgatónő ne állíthassa meg.
„Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
hogy tiszteljenek bennünket
s mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
akár az égben laksz, akár a tejben,
a nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
akkor szívünkben zuhatagok vannak,
de erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
csak a kardok, tornyok és ölő igék.
Most mégis, megfáradván
dicséreteddel keresünk új erőt
s enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom. „** * József Attila: Ezüst élet ** József Attila: Imádság megfáradtaknak
ITT lehet kritikát hagyni! Egyébként már egy ideje le akartam ezt is írni: nekem Piton – elnézést minden rajongótól – egyszerűen nem Rickman. Ő főként túl öreg. Nekem ők ketten felelnének meg, ha írok, akkor is inkább ezt a korosztályt képzelem el: http://images.easyart.com/i/prints/rw/lg/2/2/Celebrity-Image-Johnny-Depp-228924.jpg http://laughinggasonline.files.wordpress.com/2009/10/keanu-reeves.jpg
Illetve Hermione sem Emma Watson, legalábbis a fanfiction írásnál a fejemben nem. Inkább valahogy így néz ki a fejemben: http://www.fodraszmuveszno.hupont.hu/felhasznalok/8394/kepfeltoltes/masolas_-_uj_kep_3.jpg http://www.short-hair-style.com/images/a-new-look-for-curly-hair-14079.jpg
Más: tudom, borzasztó hosszú ideig nem frissítettem, majdnem fél évig. De megígértem, hogy befejezem a regényt, és ehhez tartani fogom magam. Már nem akartam kifogásokat, meg magyarázatokat írni, de gondoltam így, a folytatás után jobban emészthető. A lényeg – nem akarok részletekbe menni -, hogy minket is keményen utolért a gazdasági válság, főleg munkahely és anyagiak terén. Többször táncoltunk és táncolunk pengeélen, és én nagyon nehezen bírom a bizonytalanságot, illetve azt, ha tehetetlen vagyok. Ilyen állapotban pedig egyszerűen nem tudok írni, csak ülni egy sarokban, és kínlódni. Mostanra javult valamennyit a helyzet, meglátjuk, hogyan lesz ezután... Köszönöm a bétázást Silverspiritnek és Rhea Silviának, illetve köszönöm a tanácsokat Ettinek. Egy részüket megfogadtam. :)
|
